„Onnét a sivatag Hortobágy pusztáját
Értem: de számtalan kárókatonáját
Csodáltam: kócsagok s túzokok summáját
Lepte sok ezer lúd s réce ennek táját.”

(Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása, 1790)

 

A hortobágyi ember az időjárás kapcsán a következőt mondja: „Nem egy, de két Úristen kellene ide, az egyik, aki naponta esőt adna, a másik, aki mindjárt szárítaná.” Utalva ezzel arra, hogy Hortobágy az Alföld legszárazabb területe, nagyon sajátos és szélsőséges csapadékviszonyokkal.

Ebből is látszik, hogy a hortobágyi térség éghajlatának legfontosabb jellemzője a csapadék, a legváltozékonyabb éghajlati elemnek tekinthető. Előfordulhat, hogy csapadékos évjárat alkalmával háromszor annyi eső hull, mint a legszárazabb években. A nyár száraz, nagy a hőség, a hirtelen lehulló csapadék pedig tengerré alakítja a pusztát a nagy esőzések idején.

A Hortobágy vízviszonyait az ármentesítésig a szélsőséges csapadékingadozáson túl a Tisza vízjárása határozta meg, mert a Tiszadob-Tiszapolgár közötti szakaszon lévő árvizek a Hortobágy völgyében vonultak le végtelen vízi rónasággá változtatva azt. A Tisza szabályozási és ármentesítési munkái 1846-ban kezdődtek. Az árvédelmi töltésépítéssel a tiszai árvizeket megakadályozták, így megszűnt a rendszeres elöntés. Ennek ellenére esős években a belvizek óriási károkat okoztak, a nyári szárazságok miatt pedig felmerült az igény az öntözésre. Így olyan megoldást kerestek, ami az öntözés és a belvíz szabályozására is megoldást nyújthat.

 

A hortobágyi halastavak 1915 és 1918 között létesültek rendkívül terméketlen, szikes talajokon (ún. csúnyaföldek), a megszűnt áradások miatt kiszáradt mocsarak helyén. Ezeknek a tavaknak egy része a tavaszi belvízcsúcs idején tározásra szolgált, de fő funkciója a haltermelés volt. A halastavak létrehozása nehéz feladatnak bizonyult, jórészt orosz hadifoglyok, és távolról, akár a Felvidékről érkezett kubikusok végezték a tavak medrének, a tápláló- és a lecsapoló csatornák földmunkáit.

Az így létesült halastavaknak az árvízrendezés, illetve a mocsarak lecsapolása után kiszáradt tájon pusztulásnak indult, -hajdani virágzó vízi élővilág- természeti értékeinek megóvásában is igen nagy szerepe van. Az „Öreg” Hortobágyi-halastavak 1-4-es, 7-8-as és 9-12-es medencéinek elkészülte után, a Borsósi tározó, majd a Kun-Györgyi-, Kónyai-, Csécsi- és az Ohati-halastó létesült. Majd újabb tóegységek jöttek létre (Akadémiai-,Elepi-, Virágoskúti-, Fényes-, Gyökérkúti-, a Hortobágyi halastó 5-6-os és a Kondás medence), melyek kialakítását az 1950-es években fejezték be. Jelenlegi kiterjedésük közel 7000 ha.

 

Fotók: Dr. Juhász Lajos